Műfaj: szépirodalom
Fordító: Gellért Marcell
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás ideje: 2010.
Oldalszám: 355
Párizs, kora tavasz… Két magányos ember találkozik Párizs utcáin, és ez a találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. Mirabelle, az idős, vak hölgy gyermekkora óta nem lát, és nővére halála óta teljesen egyedül él. A munkájától megcsömörlött amerikai férfi, Jack otthagyta családját, és előbb csavargóként, majd utcai festőként próbál rátalálni önmagára. Ahogy egyre jobban megismerik egymást, kiderül, mindketten sokat tanulhatnak a másiktól, és az idő múlásával hamarosan Jack számára is világossá válik, hogy a valódi vakság nem az, ha valaki a szemével nem lát. Kettőjük szerelmének szokatlan, megrendítő története arra késztet, hogy újragondoljuk, melyek az életben a valódi értékek, mi a szeretet, és mit nevezünk ártatlanságnak.
„A szeretet nem kizárólagos, nem válogat, inkább egyesít, magába ölel mindent és mindenkit.”
A könyvről...
 |
| William Wharton (Albert William Du Aime) Festő művész, író (1928-2008) |
Ez az első Wharton könyvem, és bár akaratlanul, de belefutottam az egyik legvitatottabb írásába. Adott, egy 50 körüli jóvágású férfi, és egy 71 éves, igen jól karban tartott vak asszony. Közöttük létrejöhet-e szerelem? Nonszensz! Szex? Horror! Erre ne is gondoljunk. Kivitelezhetetlennek tűnt a könyv alapötlete. De mégis piszkálta a csőröm, mert tudtam milyen bebetonozott tabukat feszeget. Szerettem volna feloldani magamban azokat a sztereotípiákat, amiket a könyvvel kapcsolatban előre kialakítottam magamban, pedig nem volt szándékomban.
Kicsit őrlődtem... nem volt könnyű, mert vagy a képzeletemben megváltoztatom a hölgy korát, és akkor egy sima egyszerű későn jött szerelmi történetté redukálom, vagy hagyom magam az íróra, és megpróbálom hűen szavaihoz megrendezni magamban a filmet. Végül az utóbbira szavaztam és belekezdtem az olvasásba... Aztán a 13. oldaltól kezdve már sorra gyűltek azok a bizonyos kis szamárfülek, amikkel az emlékezetes részeket szoktam jelölni magamnak.
 |
| Saint Germain des Prés |
" Az emberek többnyire nem tudnak élni azokkal az adományokkal, amelyek a birtokában vannak. Csak ha valaki elveszti az egyik érzékszervét, akkor fedezi fel és kezdi értékelni a többit."
Örülök, hogy tévedtem, és igenis lehetséges hitelesen megírni nagy korkülönbségben megélt érzelmeket, szexualitást, anélkül, hogy valami bizarr fura élményként éljük meg az egészet. Ez nagy dolog ám! Nem hiszem hogy sok író képes lenne arra, amit William Wharton ebben a művében maradéktalanul véghezvitt.
A hitelessége egyébként több dologból eredeztethető. Például a helyszín pontos ismeretében. A térképen végigkövethető a pár élete, a neten megtekinhetők kedvenc helyeik, és még az utolsó felvonás is köthető egy valóságos templomhoz, és le merném fogadni sok olvasóban felmerül az a beteg ötlet, hogy vajon ha felmenne a Saint Germain des Prés apátság harangtornyában vajon tényleg azt látná-e amit az író megírt és otthagyott? És vajon önéletrajzi ihletésű-e a könyv? Whatronnak is volt egy Mirabellje Párizsban? Ez talán sosem fog kiderülni...
 |
| Mirabell szerepében mondjuk a csodás Helen Mirren? |
"Talán néha jobb, hogy vak az ember, így olyannak láthatja a dolgokat, amilyenek valójában. Nem vakítja el a látvány."
Annyit tudni, hogy valóban ő is élt Párizsban, mint festő, ahol személyazonosságát - a regénybeli főhőshöz hasonlóan - szintén titkolta. Pedig akkor már befutott író volt, a Madárka című könyvével sorra nyerte a legrangosabb könyves díjakat és kitüntetéseket. Ő is családos ember volt, akárcsak Jack, de a párizsiak csak annyit tudtak róla, hogy ő az a flúgos piktor, aki egy hajón él.
 |
| Jack pedig Jeremy Irons? |
Nagyon szerettem azokat az oldalakat, amikor a festészet technikai részleteibe avat be minket. Wharton egyébként érdekes módon elsősorban festőnek tartja magát, és nem írónak. Mindenesetre írásaival is híven szolgálja a festészetet.
"...Erről jut eszembe egy hasonló esett: a bécsi operaház tervezője, aki kifelejtette a bejárati lépcsőt a tervből és szégyenében öngyilkos lett. Az építészek fura népség: félig művészek, félig iparosok, akikben állandó harcot vív a képzelet és a realitás."
Le kell szögeznünk azonban azt, hogy a könyv szereplői semmiképp sem átlag emberek. 70 éves korában a többségünk agya már átesik némi lágyuláson, Mirabellnél a szenilitás legkisebb jelét sem lehet tapasztalni. Önmagára igényes, tiszta, szép alkatú kecses asszonyról van szó, aki formában tartja magát, jógázik, csodálatosan játszik csembalón, és értő figyelemmel követi az őt körülvevő világot. Tehát ha túljut valaki azon, hogy vak és bepillant a lelkébe, igenis elképzelhető, hogy megérintse a férfi lelkét, majd a testét is. Jack a szupersikeres, hajszolt üzletember, bár 50 éves, simán magára vehet még 10 évet. Úgy járkál Párizsban mint egy kóbor kutya. Mirabell tanítja meg újra látni, érezni, és otthonra találni.
 |
| Diderot szobra - Itt üldögélt Mirabell |
Persze az idő nagy úr, és az enyésző test valószínű nem tudná egy életre odakötni az asszony mellé a középkorú férfit, épp ezért szép, hogy pont annyi idő adatik nekik, amennyi. A könyv természetesen lassabb folyású, emlékezős, filozofálgatós, de pillanatig sem unalmas. Nem lengi körül sem a nagymamaillat, és műfogsor-szag sem. Az író különleges tehetséggel fokozatosan teljesíti be a szerelem 3 szintjét. Először a szellemét, majd az érzelmekét, végül a testét is. És épp ez a fokozatosság a hitelesség másik kulcsa, hiszen hirtelen azért igen nehéz elképzelni, hogy vágyat érezzen valaki egy 70-es éveiben járó - bármilyen jól konzervált - nénike iránt. Jack-el együtt viszont mi is szép lassan hozzászokunk Mirabell törődéséhez, gondoskodásához, bölcsességéhez, vakságából adódó végtelen ártatlanságához, vonzó, kellemes társaságához.
Mirabell a galabmbokról:
"- A hímek szinte minden eléjük kerülő tojónak udvarolnak, de egy életen át kitartanak a párjuk mellett. ...Mondja Jacques, látott már valaha galambokat nyilvánosan, az utcán párosodni, ahogy például a kutyák vagy a macskák vagy éppen a többi madár csinálja?
- Most, hogy mondja, azt hiszem tényleg nem láttam. Lehet, hogy mégis van valami igazság abban, amit mondott a galambokról? Hogy az emberek tanulhatnának tőlük egyet s mást.
- A hímek ilyenkor csak flörtölnek a tojókkal, hogy kimutassák, mennyire értékelik, tisztelik, méltányolják őket. Szerintem ez nagyon szép tőlük. ...a céltalan szenvedély talán legszebb megnyilvánulása. Tudja, Jacques, nincs elég szeretet a világban. Néha azt gondolom, hogy ezek a galambok a szeretet utolsó lovagjai Párizsban."
Amit tisztázni kell !
 |
| Mirabell utcája, a rue des Ciseaux |
A könyv kritikusai valószínűleg úgy foglalnák össze a könyv tartalmát, hogy egy vénséges-vén mamóka és egy kiégett, kapuzárási pánikkal küszködő apu párzásainak története, némi pingálással és galambetetéssel megszakítva. Persze egészen másról szól, pontosabban a gondolkodó ember számára mást kell jelentsen. Szerintem a fenti véleményt vallók valószínűleg nem tudtak túljutni az időskori szex problémakörén. És különben is az öregek ne szexeljenek ugyebár...
Számomra viszont megmutatta, hogy mennyi mindent lehet tanulni a lelkeknek egymástól ha azok pőrén, őszintén, sallangoktól-, elvárásoktól-, játszmáktól mentesen állnak egymás elé. Ha pedig "nyitott szemmel" olvasunk, észrevesszük, hogy Wharton nemcsak az emberi lelkekről mesél nekünk, hanem a festményekéről is, és hatalmas ajándékod ad ezzel. Leírja, hogy Jack kényszerűségből, de nehezen válik meg képeitől, vissza-visszagondol rájuk, hiányzik neki... A laikus ember azt gondolná, adott egy vászon, amit ki-ki ideje és tehetségéhez mérten kipingál, majd értékesít. Pedig egy-egy képben - mégha az esetleg mázolmány is - benne van egy ember lelke, élete, gondolata, épp akkori tehetségének és tudásának kvintesszenciája. Kicsit hazavisszük magunkkal magát a festőt is, tehát korántsem mindegy, hol, kitől és mit vásárolunk meg.
Kinek ajánlom olvasásra:
Prűdeknek semmiképp. De akik szeretik Párizst, a szép szerelmi történeteket, a zenét, a festészetet, azok számára maradandó élményt fog nyújtani ez az igényes, és szép megjelenésű kötet.
Külön jó pont a kiadónak amiért figyelmet fordít Wharton szerzői sorozatának egyöntetűségére. Gyönyörű éke a polcnak az életmű.
Végezetül egy kis csembaló muzsika Bachtól, ami szintén felbukkan a könyvben...
A Profundus Librum értékelése:
10/8
Kiemelkedően hatásos és ötletes mű,
emlékezetes élmény, pár év múlva újraolvasható,
a műfajt csak kerülgetőknek is ajánlható.
Apa
Webajánló:
MOLYGoodReads
A könyv megrendelése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése