Rodney LaTourelle
kanadai származású művész és író
Ha egy művész és egy tájépítész egyszer összefog, annak egészen biztosan provokáció lesz a vége. Az olvasóközönség ugyanis ma már nemcsak szellemi táplálékként veheti magához a nagy elődök gondolatait, hanem Descartes, Arisztotelész és Karl May szavain hízott gombákból készült ételeket is ehet. Bizarrul hangzik? Valóban az! És a megvalósítás sem kevésbé polgárpukkasztó.
Thilo Folkerts
német tájépítész, tanár, író
A kezdeményezés ötlete egy kertfesztivál keretében fognat, és nem sokkal ezután Rodney LaTourelle és Thilo Folkerts bele is vágott legújabb őrült vállalkozásukba.
Könyvtári selejtből, régi tankönyvekből és adományokból építették fel komposztfalaikat az erdő közepén, majd némi locsolás után hagyták, hogy a természet birtokba vegye ami egykoron az övé volt. Hogy biztos legyen a siker, a könyvek közé különböző gombacsírával beoltott tápközeget rejtettek. A program olyan sikeres, hogy ma már 8 fajta ehető gombát termesztenek. A gomba pedig finom, tápláló étel, mégsem hizlal, nem tartalmaz koleszterint és vegyszerezés nélkül is jól szaporítható, vagyis igazi környezetbarát termék.
Ezeket az öko akciókat persze fel lehet fogni a könyvrongálás non plus ultrájaként is, de ha belegondolunk mennyi könyv is végzi a szeméttelepen, akár elnézőek is lehetünk a két művésszel szemben. Egy felmérés szerint ugyanis ezer papírkönyvből ötven év elteltével alig 75 marad fenn. Az újrahasznosítás ezen extrém, de felettébb merész és ötletes formája a természet és a szellem viszonyának kapcsolatát mutatja be, ahogy időtlennek hitt kulturális értékeink bomlanak le, és vállnak az enyészet martalékává egyre terjeszkedő civilizációnkban.
A Jardin de la Connaissance egyébként szabadon látogatható, és szabadtéri olvasóteremként funkcionál.
Az ötvenéves Kosztolányi Dezső már nagybeteg volt, amikor 1935 nyarán egy visegrádi üdülőben pihent feleségével. Itt nyaralt a harminchat éves Radákovich Mária is kisfiával, de férje nélkül.
Kosztolányi, aki ekkor már túl volt egy stockholmi rádiumkezelésen, rossz kedélyállapotban érkezett. Tehernek érezte a megélhetéshez szükséges mindennapos publikálást, barátjának, Füst Milánnak pedig arról beszélt, hogy feleségét, Harmos Ilonát távol érzi magától: „Családom szétzüllött. (...) Örömöm semmi" - írta. A Visegrádon megismert fiatal nő hamar rabul ejtette. Beszélgetések, közös séták, majd titkos légyottok követték egymást.
A pár hamar lelepleződött; Ilona észrevette őket, ahogy a parkban andalogtak.
„Valamelyik este a társalgóból a Dunára pillantok, s észreveszem, hogy a holdvilágos éjszakában, az üveges ajtó mellett, a falhoz támaszkodva ott áll a fiúcska édesanyja, olyan különös és jelentős mozdulattal, hátraszegett fővel, amely félreérthetetlenül valami lázat mutat. Előbb azt hiszem, hogy egymagában ábrándozik, de azután, mintha az uram alakjának egy vékony szeletét látnám a közelében."
Ezután már óvatosabbak lettek, Dide éjjelente lopakodott át az asszony szobájába. Ilona mindent sejtett, de arra számított, hogy a nyaralással a liezon is véget ér majd. Nem így történt: Kosztolányi visszament Visegrádra Máriához, később pedig Füst Milán és felesége hozták-vitték köztük a szerelmes leveleket.
Egy ritka kép... A fiatal Kosztolányi
Amikor megint lebuktak, Kosztolányi mindent elmondott. Megkérte a feleségét, hogy engedje Máriához. Ilona beleegyezett, de később mégis goromba levélben szólította fel riválisát, hogy hagyja békén a férjét:
„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát. (...)Én minden apró részletet tudok, még azt is, ami az erdőben történt. (...) Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon."
A halálos beteg költőnek sokkal többet jelentett ez a fellángolás egy szerelmi kalandnál. A hívő katolikus Mária iránti érzései visszavezették Kosztolányit fiatalon elveszített vallásos hitéhez is:
„Teljesen megváltoztam", - írta szerelmének. „Két hónappal ezelőtt nevettem volna ezen a levelemen. Akkor még materialista voltam. Te spirituálissá változtattad minden ízemet. Istenről egyre többet gondolkozom, s - különös - már fohászkodom is hozzá."
Dide az egyik nap válni akart, és összeköltözni Máriával, a másik nap közölte, hogy nem tud a felesége nélkül élni. Egyszerre akarta megtartani mindkét nőt. Amikor Ilona kifakadt, hogy legalább ne a füle hallatára telefonáljon a szeretőjének, így válaszolt:
„Ha igazán szeretnél, nem haragudnál érte".
A mindennapos őrlődés közben Kosztolányi megírta legszebb szerelmes versét, a Szeptemberi áhítatot. Ez volt az egyetlen, amelyet nyomdába adás előtt nem mutatott meg a feleségének, és amelyet Ilona a Nyugat-beli megjelenés után sem olvasott el. Nem neki szólt.
Mária egyszerre szerette a férfit és érezte magától nagyon távolinak a költőt: „Nem tudtam hogyan szólítani", - emlékezett később.
„Soha a nevét ki nem mondtam. Szép szerelmünk alatt nem mondtam ki egyetlen egyszer se, hogy Dezső. Soha. Drágám. Vagy mondtam, hogy kedves, vagy valami mást. Most is csak úgy beszélek, nem tudom mondani, hogy Dezső. Csak Kosztolányi Dezső."
Egy nap végül felbukkant Mária férje is, aki felszólította a költőt, hogy váljon el, vegye el Máriát, vagy pedig álljon ki vele párbajozni. Végül sem párbaj, sem válás, sem esküvő nem lett. Újabb műtétek jöttek, kórház, kényszerű némaság következett. A visegrádi nyaralás után alig több mint egy évvel Kosztolányi a halálos ágyához kérette bizalmasát, Füst Milán feleségét, Helfer Erzsit. Egy vastag mappát adott át neki, benne Mária hozzá írott leveleivel. Azt kérte tőle, hogy a koporsóban ezt tegyék a feje alá.
A temetés előtt Erzsi nem fért a ravatal közelébe, így Gellért Oszkárt kérte meg, hogy teljesítse a költő végakaratát. Átadta a mappát, de nem látta, hogy mi történt ezután. Gellért haláláig őrizte a titkot: sosem tudjuk meg, hogy Kosztolányi együtt nyugszik-e utolsó szerelme leveleivel.
Kosztolányi Dezső levele Radákovich Máriához:
Édes Mária,
nehéz út előtt állunk, bujkálásra, rejtezkedésre, megaláztatásokra kárhoztatva, s nem az volna-e okosabb és helyesebb, hogy már most edzzük magunkat az eljövendő, közös nélkülözésekre, s módját leljük, miképpen építsük föl délibábos életünket? Maga el sem képzeli, milyen kígyói ravaszsággal mozogtam a visegrádi sakktábla ellenségektől körülvett kis kockáin, hogy mégis találkozzunk itt és ott, a folyosó lépcsőin vagy a kikötőhídon egy-két pillanatra. Ez jelkép, ízelítője volt leendő sorsunknak. Gondolkozzék, Édes, milyen módon lehetünk együtt itthon. Minden magától függ. Írja meg, mit tervez. Jaj, ha egyszer néhány napra elutazhatnánk külföldre. Párizsba vagy Londonba, s én mutathatnám magának azt, amit még nem látott, és amit én már ismerek. Akárhogyan lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az én kishúgom, és kislányom, életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek, mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom. írjon, de csak akkor, ha kedve tartja. Köztünk sohase legyen „kötelesség" a szeretet, hanem szabadság és fényűzés. Ne nyargalásszunk nagy szavakon, s vigyázzunk, hogy ne keltsünk túlontúl nagy várakozást, melyet a valóság be nem válthat. Mindenem, ne hagyjon el, csak ezt kérem, aludjék jól, hozza vissza magát nekem szeptemberre, tisztán, tisztán, tisztán. A világ pedig álljon tótágast, mindegy, mi győzedelmeskedünk.
A 21. századi hölgyek talán nem Audrey Hepburnt választják maguknak példaképnek, - ha egyáltalán létezik még a mai individualista világképben ideálok számára hely -, pedig öröksége olyannyira időtálló, hogy sok évvel a halála után is van mondanivalója számunkra...
Kevés nő mondhatja el magáról, hogy képes volt úgy karriert építeni, hogy közben megőrizte kedvességét, hírnevet szerzett anélkül, hogy eltelt volna saját nagyszerűségétől. Előnytelen külső tulajdonságait senkivel össze nem téveszthető stílusával kompenzálta, később divatikonná vált, akihez mindenki hasonlítani akart.
Pedig Audrey igazi rút kiskacsa volt. Fogsora szabálytalan, fülei elállóak, alkata csontos, 170 centis magassága mellett mindössze 50 kilót nyomott. Személyiségére viszont tagadhatatlanul rányomta bélyegét édesanya – Ella van Heemstra bárónő szigorú viktoriánus nevelése. Épp balerinának készült, és számos darabban kapott szerepet, amikor a filmipar visszavonhatatlanul magába olvasztotta.
„ Az anyám tanított meg egyenes derékkal ülni, és állni, mértéket tartani a bor- és édességfogyasztásban. Egész életszemléletem neki köszönhetem, mert abban a régimódi szellemben nevelkedtem, amely a másikat előbbre valónak tartja magunknál. „
Az IKON
„Egyedül a Givenchy által tervezett ruhákban
érzem azt, hogy önmagam vagyok. Ő sokkal több mint divattervező: Ő
személyiséget teremt.”
.jpg)
.jpg)
