A 21. századi hölgyek talán nem Audrey Hepburnt választják maguknak példaképnek, - ha egyáltalán létezik még a mai individualista világképben ideálok számára hely -, pedig öröksége olyannyira időtálló, hogy sok évvel a halála után is van mondanivalója számunkra...
Kevés nő mondhatja el magáról, hogy képes volt úgy karriert építeni, hogy közben megőrizte kedvességét, hírnevet szerzett anélkül, hogy eltelt volna saját nagyszerűségétől. Előnytelen külső tulajdonságait senkivel össze nem téveszthető stílusával kompenzálta, később divatikonná vált, akihez mindenki hasonlítani akart.
Pedig Audrey igazi rút kiskacsa volt. Fogsora szabálytalan, fülei elállóak, alkata csontos, 170 centis magassága mellett mindössze 50 kilót nyomott. Személyiségére viszont tagadhatatlanul rányomta bélyegét édesanya – Ella van Heemstra bárónő szigorú viktoriánus nevelése. Épp balerinának készült, és számos darabban kapott szerepet, amikor a filmipar visszavonhatatlanul magába olvasztotta.
„ Az anyám tanított meg egyenes derékkal ülni, és állni, mértéket tartani a bor- és édességfogyasztásban. Egész életszemléletem neki köszönhetem, mert abban a régimódi szellemben nevelkedtem, amely a másikat előbbre valónak tartja magunknál. „
Az IKON
„Egyedül a Givenchy által tervezett ruhákban
érzem azt, hogy önmagam vagyok. Ő sokkal több mint divattervező: Ő
személyiséget teremt.”
Audrey még nem volt világsztár, mikor egy nap besétált Hubert de Givenchy franciaországi stúdiójában, hogy ruhákat készíttessen magának. A divattervező igen elfoglalt volt, ezért rendkívül udvariasan visszautasította a színésznő kérését. Az ifjú díva azonban nem adta fel, és arra kérte, hogy mutassa meg neki a már elkészült darabokat. „Pontosan ezekre a ruhákra van szükségem” – mondta, és így kezdődött élethosszig tartó barátságuk.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár teljesen szembefordult az akkori divattal, mégis ő lett az, aki befolyásolta végül, és az "Audrey-ruhák" azóta is töretlen sikerrel dacolnak az újabb- és újabb divatirányzatokkal.
„Audrey pontosan tudta, hogyan alakíthatja ki
saját, önálló és határozott stílusát, melyhez természetesen az öltözködés is
hozzá tartozott. Az ő elképzelései szerint megtervezett és elkészített ruhákhoz
mindig adott még valamit magából, valami egészen személyes, apró részletet,
amely nem csak eleganciát kölcsönzött, hanem fokozta az összhatást.”
Hubert de Givency
Hubert de Givency
Audrey és a férfiak
„ Házasságon azt kellene értenünk, hogy két ember
annyira szereti egymást, hogy együtt akarnak élni. Ez akkor is házasság, ha nem
írják alá azt a bizonyos papírt – a bizalom és a tisztelet megszentelt
szerződése. „
Bár a színésznő korántsem vetélkedhetett pályatársai – Sophia Loren és Gina Lollobrigida dús idomaival, mégis sorra szerettek bele kollégái. Rendkívüli humora, sebezhetősége, kedvessége és álmodozó tekintete mágnesként vonzotta az ellenkező nemet. Elvált szülők- és a háború gyermekeként megtanulta becsülni emberi kapcsolatait, és akik mellé letette a voksot, azok mellett hűségben kitartott. Minden alkalommal, amikor szerelemes lett, rettegett, hogy elhagyják, mégis képes volt felvállalni a fájdalom és az esetleges csalódás kockázatát is, javíthatatlanul romantikus lélek volt.
A Sabrina című film forgatásán szenvedélyes szerelem szövődött közte és William Holden között, ám partnere eltitkolta, hogy két gyermeke születése után vaszektómián esett át, mely csak az esküvő előtt derült ki. Audreyt megrázta a hír, mert mindennél jobban vágyott már a gyermekáldásra. 1953-ban egy hivatalos vacsora alkalmával találkozott Mel Ferrer színésszel, aki ekkor már kétszeresen elvált férfi, harcos filantróp, és négy gyermek apja volt. Sok közös vonást fedeztek fel egymásban, legemlékezetesebb színészi alakításai is ennek a szerelemnek köszönhetőek, de a találkozás legszebb gyöngyszeme mégis közös fiuk születése volt. Később elváltak és hozzáment Andrea Dotti olasz pszichiáterhez, akivel 13 évig éltek együtt, és újabb gyermek született. Mikor azonban kiderült, hogy férje fiatalabb nőkkel folytat rendszeresen viszonyt, elvált tőle.
Már ötven éves is elmúlt, amikor beköszöntött életében az utolsó nagy szerelem Robert Wolders holland színész személyében, aki halála napjáig mellette maradt.
Az anyaság
Hepburn első gyermekének születésekor már egyre inkább vágyott arra, hogy idejét inkább a családjával, sem mint a rivaldafényben töltse. Sosem vette komolyan a színjátszást, a magánélete mindig sokkal fontosabb volt számára.
Karrierje a csúcsán volt, mégsem hangolta össze az anyaságot a munkával. Amikor eljött a pillanat, döntött, és kiszállt a hollywoodi mókuskerékből, hogy helyette minden nap elkísérhesse kisfiát az iskolába és otthont teremtsen szeretteinek. Azt vallotta, hogy nem biztos, hogy mindig lesznek filmszerepek, de családja mindig lesz, és elborzasztaná az a gondolat, hogyha élete végén visszanézne, csak filmeket látna.
Mikor fia iskolatársai látogatást tettek náluk, mindig valami különleges dolgot vártak, hiszen mégiscsak egy Oscar díjas színésznővel találkozhatnak, de helyette csupán egy egyszerű és kedves asszonyt láthattak.
„Attól, hogy korábban filmekben játszottam, a
reggeli még nem készül el magától, és a gyerekem sem tanulja meg könnyebben a
leckét. Minden színésznőként aratott sikeremtől függetlenül otthon nekem
ugyanúgy el kell látnom a teendőimet, mint bármely más nőnek.”
Humanitárius szolgálat
1988-ban az UNICEF jószolgálati nagykövetnek kérte fel, és számos afrikai országban teljesített szolgálatot. Sajtótájékoztatóin - minden színésznői kelléket mellőzve - megrázó érzékletességgel számolt be élményeiről.
Sokszor bosszantotta az élet- és emberellenes gondolkodásmód. Egyszer egy ismerőse pökkhendien kifejtette, hogy vajon mit is tehet azokért az éhező afrikai gyermekekért, akik felpuffadt hasukkal várják a halált, teljesen értelmetlen az egész. Audrey erre azt válaszolta, hogy akkor az illető ne vigye orvoshoz gyermekét, ha megbetegszik, tagadja meg az antibiotikumot, vagy baleset esetén ne vigye kórházba. Bár minden országnak megvannak a maga problémái, szerinte mindig juttatni kell azokhoz az emberekhez is valamit, akik a legnagyobb szükséget szenvedik a világon, gyermekeinket pedig védeni kell az éhínségtől, a szomjúságtól, a durva bánásmódtól, és a betegségektől.
Munkatársai páratlan empátiáról tanúskodnak, Cole Dodge a Gyermeksegélyezési Alap egyik munkatársa így nyilatkozott róla:
" Rámosolygott a gyerekekre, és néhányan közülük visszamosolyogtak, majd közelebb léptek hozzá, hogy megsimogassák a karját. Nem messze előttünk, egy kislány üldögélt egyedül, egy fa árnyékában. Audrey felfigyelt rá, és megkérdezte, vajon miért nem csatlakozik a többiekhez... Letérdelt mellé, és beszélni kezdett hozzá, kis idő múlva a karjába vette és szorosan átölelte. A kislány gyermekbénulástól tehetetlen lábai élettelenül lógtak, ahogy Audrey a karjában tartotta könnybe lábadt szemmel.
Ezt a gyermeket rajta kívül senki nem vette észre..."
„Nem akarok örök tinédzser lenni.”
A méltóságban való megöregedés az egyik legnehezebb feladat, amit nőiességünkben meg kell élnünk, hogy az idő múlásával ne váljunk önmagunk korosodó karikatúrájává.
Audrey Hepburn soha nem akart magára olyan tulajdonságokat ráerőltetni, amikkel nem rendelkezett, azt vallotta tudatosan fel kell készülnünk arra, hogy sosem leszünk már újra 18 évesek, különben sokként fognak érni bennünket az első ősz hajszálak. Halálakor a The New York Times így írt róla: „Bárcsak köztünk maradhatott volna még egy ideig, hogy megtaníthasson bennünket megöregedni.”
Sikeres Nők magazin - 2012.
Profundus Librum II.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése